A kudarctól való félelem nem mindig látványos. Gyakran egészen hétköznapi helyzetekben bújik meg. Amikor változtatni szeretnénk valamin, de végül azt mondjuk magunknak, hogy még nem jött el a megfelelő idő. Amikor van egy jó ötletünk, de inkább senkinek sem mondjuk el. Vagy amikor olyan sokáig töprengünk egy fontos döntésen, hogy végül bele sem vágunk. Közben persze tízszer is végigelemezünk minden lehetséges forgatókönyvet, amelyek nagy valószínűséggel soha nem válnak valóra. És minél fontosabb nekünk valami, annál hangosabbak lehetnek ezek a kételyek.

##lb-article-reco##

A kudarctól való félelem, más néven atichifóbia, intenzív aggodalom amiatt, hogy kudarcot vallunk, vagy valamit nem tudunk a saját elképzeléseink szerint megvalósítani. Nem csak a munkáról vagy a teljesítményről van szó. Van, akinél a kapcsolataiban jelenik meg, másnál fontos életváltozások során, vagy amikor ki kell lépnie abból, ami ismerős és biztonságos számára. A paradoxon az, hogy ez a félelem gyakran nem is félelemnek látszik. Perfekcionizmus, halogatás, állandó elemzés vagy annak érzése mögé bújhat, hogy még nem állunk eléggé készen. Gyakran éppen ezekben a helyzetekben toporgunk a legtovább.

A kudarctól való félelemről sokaknak automatikusan az alacsony önbizalom jut eszébe. Igen, az önbizalomnak nagy szerepe van ebben. Ha tartósan kételkedünk magunkban, sokkal könnyebben elhisszük, hogy valamit nem fogunk tudni megcsinálni. A probléma azonban gyakran nem pusztán az, hogy az ember „nem bízik eléggé magában”. Nagy hatással van ránk az a nyomás is, amelyet saját magunkra helyezünk. Az igény, hogy mindent kézben tartsunk. A hibázástól való félelem. Az érzés, hogy sem mások, sem önmagunk előtt nem vallhatunk kudarcot. Mintha az agyunk időnként ebben az üzemmódban működne: vagy csináld tökéletesen, vagy inkább bele se kezdj. És pontosan ezen a ponton kezd kimerítővé válni a kudarctól való félelem. Nem csupán egyetlen feladatról vagy fontos döntésről van szó. A legnagyobb nyomás többnyire a saját fejünkből ered. Amikor úgy érezzük, hogy az értékünk elsősorban a teljesítményünktől függ, minden lehetséges kudarc sokkal ijesztőbbé válik. Egy hiba ilyenkor már nem egyszerűen hiba. Úgy érezzük, hogy rólunk magunkról árul el valamit.

A jó hír viszont az, hogy nem kell a kudarctól való félelemnek kimondania az utolsó szót. Ez nem jelenti azt, hogy a kételyek egyik napról a másikra eltűnnek, de vannak módszerek arra, hogy foglalkozzunk velük, és ne hagyjuk, hogy helyettünk döntsenek. Most nézzünk meg néhány megközelítést, amely megkönnyítheti ezt a folyamatot.

Senki sem akar kudarcot vallani. Senki sem akar hibázni vagy csalódni. Meglepő módon azonban éppen az fékez le minket a leginkább, ha mindenáron el akarjuk kerülni a kudarcot. A kudarc valójában az élet, a tanulás és a személyes fejlődés természetes része. És a legtöbb ember, akit ma sikeresnek látunk, sokkal több melléfogáson van túl, mint elsőre gondolnánk. A különbség többnyire abban rejlik, hogyan tekintünk a saját hibáinkra. Van, aki a saját alkalmatlansága bizonyítékának tartja őket, más visszajelzésként tekint rájuk, amelynek köszönhetően legközelebb másképp járhat el. Ez a különbség aztán eldönti, hogy egy helyben maradunk, vagy továbblépünk.

Talán egyszerűen hangzik, de ha másképp tekintünk a saját hibáinkra, az magát a félelmet is enyhítheti. Ahelyett, hogy folyton azon gondolkodnánk, mi minden sülhet el rosszul, néha többet segít, ha arra összpontosítunk, mit adhat nekünk az adott tapasztalat. Végül gyakran éppen a tapasztalatok visznek előre a legtöbbet, még a kellemetlenek is.

Minél nagyobbak az elvárásaink, annál könnyebben elakadhatunk már azelőtt, hogy belekezdenénk valamibe. Az agyunk ugyanis nem lépések sorozataként érzékeli a nagy feladatot, hanem egyetlen hatalmas dologként, amelynek már a gondolata is kimerítő. Sokkal egyszerűbb, ha kisebb részekre bontjuk a teendőket. Ha házat építesz, akkor sem a tetővel kezded. Minden fokozatosan épül fel, az alapoktól, tégláról téglára. Hasonlóan működnek a nagy változások, az új kihívások és az önmagunkba vetett bizalom erősítése is. Ahelyett, hogy azzal nyomasztanánk magunkat, hogy mindent egyszerre kell megoldanunk, segít, ha csak egyetlen konkrét dologra összpontosítunk, amelyet éppen most meg tudunk tenni. Amikor a nagy célból valami kisebbet és reálisabbat formálunk, az már kevésbé hat bénítóan. A kisebb sikerek ráadásul sokkal jobban működnek, mint a tökéletes eredmény hajszolásából fakadó állandó nyomás. Fokozatosan egyre biztosabbá válunk abban, hogy bizonyos dolgokra képesek vagyunk, még akkor is, ha eleinte tartottunk tőlük. Ezzel lassan a saját félelmünkhöz való viszonyunk is megváltozik.

Első pillantásra a perfekcionizmus jó tulajdonságnak tűnhet. A valóság azonban gyakran egy kicsit más. Várunk az ideális pillanatra. Az ideális körülményekre. Az ideális hangulatra vagy arra az érzésre, hogy végre eléggé készen állunk. Ez a pillanat azonban többnyire soha nem jön el. Így aztán inkább újraírunk, elemzünk, halogatunk, és győzködjük magunkat, hogy még nem jött el a megfelelő idő a kezdéshez. Végső soron nem is annyira magától a munkától félünk. Sokkal inkább attól, hogy az eredmény nem lesz elég jó. Minél fontosabb nekünk valami, annál nagyobb nyomást helyezünk magunkra. Így a perfekcionizmus meglepő módon nem feltétlenül előrevisz, hanem éppen egy helyben tart. Ha úgy érezzük, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie, sokkal nehezebb megtenni akár az első lépést is.

A belső párbeszédünk sokkal több mindenre hatással lehet, mint azt néha beismerjük magunknak. Ha folyton azt ismételgetjük, hogy valamire nem vagyunk képesek, nem vagyunk elég jók, vagy az eredmény úgysem lesz tökéletes, nem csoda, hogy nem igazán lelkesedünk az új dolgokért.

Segíthet, ha megtanuljuk fokozatosan pozitívabb és bátorítóbb gondolatokra cserélni a negatívakat. Nem arról van szó, hogy azzal áltassuk magunkat, minden nagyszerűen és tökéletesen fog sikerülni, hanem inkább arról, hogy ne legyünk folyton olyan kemények magunkhoz. A saját fejünk néha meglepően szigorú tud lenni. És valljuk be őszintén: sokan soha nem beszélnénk mással olyan keményen, mint saját magunkkal. Próbálj hát egy kicsit kedvesebb lenni magadhoz.

Van, akinek az affirmációk segítenek: rövid mondatok vagy emlékeztetők, amelyek segítenek megváltoztatni azt, ahogyan önmagunkról gondolkodunk. Nem kell túlzó motivációs frázisokra gondolni. Néha egészen egyszerű mondatok is elegendők, például: „Képes vagyok rá.” „Végigviszem ezt a projektet.” vagy „Akkor is elkezdhetem, ha nincs minden tökéletesen a kezemben.”

Ugyanilyen fontos, hogy elfogadjuk az erősségeinket és a gyengeségeinket is. Senki sem tökéletes, és senki sem csinál mindent hibátlanul. Amikor már nem várunk el magunktól tökéletességet, sokkal könnyebb megtenni az első lépést akkor is, ha nem lehetünk biztosak benne, hogy minden kiválóan sikerül.

• - Próbálj néha kevesebb nyomást helyezni magadra.
• - Engedj magadnak egy kis nyugalmat.
• - Szerezz örömet magadnak anélkül is, hogy úgy éreznéd, előbb „ki kell érdemelned”. Az önmagunkkal szembeni kedvesség nem gyengeség. 

Érdekes módon a bátorság többnyire nem a cselekvés előtt érkezik meg, hanem csak utána. Magabiztosságra ugyanis ritkán teszünk szert pusztán attól, hogy kivárjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Leginkább azok a tapasztalatok visznek előre, amelyek révén fokozatosan felismerjük, hogy sok félelmünk jóval drámaibbnak tűnt a fejünkben, mint amilyen a helyzet végül lett. Nem arról van szó, hogy azonnal fejest kell ugranunk mindenbe. Van, akinek a mindfulness, a meditáció segít, vagy a már említett belső párbeszéd tudatos alakítása. Másnak a rendszeres mozgás, a gondolatai leírása, vagy azok a pillanatok, amikor nem helyez akkora nyomást magára.

Egy dolog fontos: ne tekintsük a saját félelmünket annak bizonyítékaként, hogy valamire nem vagyunk képesek.

A kudarctól való félelem leküzdése nem egyetlen döntésen vagy a tökéletes gondolkodásmódon múlik. Inkább fokozatos folyamat, amely során jobban megértjük önmagunkat, a reakcióinkat és annak okait, hogy bizonyos helyzetek miért tudnak jobban megakasztani bennünket, mint mások. És talán éppen ebben rejlik a legnagyobb különbség. Nem abban, hogy többé nem félünk. A félelem természetes. Az viszont fontos, hogy ne uralkodjon el rajtunk, ne kezdje irányítani a döntéseinket, a lehetőségeinket vagy azt, hogy mit engedünk meg magunknak kipróbálni. Az élet sok fontos pillanata ugyanis nem akkor érkezik el, amikor száz százalékig biztosak vagyunk magunkban. Hanem akkor, amikor a bizonytalanság ellenére is megengedjük magunknak, hogy belevágjunk.